élet

Sosem ártottam senkinek, mindig is úgy éltem az életem, hogy inkább csendben elvoltam, mintsem belekeveredjek valamibe. Persze nagyon szívesen hallgatok meg bárkit, már csak a munkámból kifolyólag is. Mivel sosem voltam igazán egyedül, így könnyű volt megszoknom, hogy ilyen sokan vannak a bárban, és sokan akarnak beszélgetni, sokaknak összetört a szíve, míg mások csak bulizni jöttek ide, vagy elvonulni a vécére. Na az nem a legszebb, de hát mi innen a pultból annyit tudunk max, hogy szólunk a biztonságiőrnek. Hozzászoktam ehhez az éjszakai élethez is, sokkal egyszerűbb, mint az össze-vissza beosztás, tudom, hogy este vagyok, mindig ugyanakkor nyitunk, és soha nem változtatunk ezen.
- Egy whiskey kólát kérek! - kiállt be valaki, de nem is igen látom a többiek miatt, mert eléggé sokan vannak ma. Mintha valami ünnepség lenne, vagy nem tudom. De hiába keresem a kiabálós emberünket, nem az én részemen van, hanem Cornelia-nal, így odalépek hozzá. Nem régóta van itt, de annyira szerintem pont elég idő telt el, hogy úgymond megismerjük egymást, mint munkatársak. Szorgos lány, nincs vele semmi gond, és tényleg igyekszik, ami ritka. Én áldom az eget azért, mert őt kaptuk, és nem valaki mást.
- Segítsek, vagy megvagy? - mosolygok rá, de a munkáját nem fogom elvbenni, ha megvan, akkor nem zavarom, nekem is van ám még mit csinálnom. Nem tudom pontosan, hogy mennyi mindent is tanult már meg, mert ugye váltásokban vagyunk,  így lehet, hogy van olyan amit nem mondott el neki a másik ember, így még nem tudja. Egyébként is a munka közben tanulja meg az ember, gyakorlatban mindig egyszerűbb, mint csak elméletben.
Sosem gondoltam volna, hogy valaha is arra fogok gondolni, hogy a munkatársam milyen lehet odakint, amikor nem dolgozik, de Cornelia már egy ideje mozgatja a fantáziám, nem tudom miért. Szeretném tudni, hogy milyen ember, mit szeret, és mit nem, melyik a kedvenc filmje, és mit utál. Sosem hittem, hogy valaki ennyire meg fog fogni, és nem a külsejével, nincs azzal semmi baj, sőt, de mégsem ez volt az amire felfigyeltem. A nevetése, annyira szépen csengett, és a hangja is, azóta is alig várom, hogy valaki meg tudja nevettetni, hogy hallhassam újra. Én nem tudom, hogy képes lennék-e rá, elég humortalan személy vagyok, sose jutottam hozzá ilyen készségekhez a családomban, mert mindig volt egy valaki aki sokkal poénosabb volt és őrá figyeltek. Mégis napok óta az a tervem, hogy talán meg kellene próbálnom, talán egy randi keretein. Nem félek a visszautasítástól, csak attól, hogy nehéz lesz utána együtt dolgozni. Mégis elterveztem, hogy ma lesz az a nap, amikor megpróbálom.

halál

Sose sikerült elhívnom arra a randira. Így már annyira nem is bánom, hiszen az életem aznap véget ért, összeszedtem minden bátorságom, de a vége mégiscsak az lett, hogy nem tettem meg. Annyira kiszaladt, gondolom dolga volt, én viszont nem siettem haza. Lehet azt kellett volna tennem, és akkor nem vagyok ott, azon a ponton. Aki azt mondja, hogy a halál békés, az nem is igazán tudja miről beszél, nem békés, kicsit sem, főleg az nem, amikor az életedért küzdesz, de a végén mégis te maradsz alul. Utána sem békés, inkább csak tompa, az elején minden az, a hangok, a látás és nem igen érzel semmit sem. Nem éreztem a fájdalmat, ahogy azt sem igazán, hogy bárkire is haragudnék. A tárgyakat nem tudtam olyan könnyen megfogni, kellett egy kis idő, mire arra rájöttem, de aztán jött a düh, az a felemészthetetlen harag, amit a halálom miatt éreztem. Onnantól kezdve sokkal egyszerűbb volt a tárgyak mozgatása. Összpontosítani a haragom gyorsan megtanultam, és azt is sikerült kiderítenem, hogy ki a tettes, ki tehet a halálomról. Mégsem ő hozzá mentem el, vagyis de, elmentem hozzá, de nem érzékelt engem, nem foglalkozott a leeső tárgyakkal, de a lánya... Ő látta őket, és így találtam meg az én emberemet, akit kísérteni kezdtem, de ő nem lát engem. Szeretnék-e a beszélni vele? Nem tudom, lehet nem, most még nem, még nem sikerült eléggé elvennem az eszét, azt akarom, hogy az apjának fájjon, amennyire csak tud.