Maya && Mabel

A mai nap nagyon hosszúnak tűnik. Főleg, hogy éjszaka nem tudtam aludni. De jobb ha nem is gondolok arra ami történt.
A délelőtti előadásokon nem is tudtam rendesen figyelni. Ami eléggé zavaró, hiszen nem engedhetem meg magamnak, hogy lerontsam a jegyeimet. Fontos számomra a kitűnő átlagom és nem akarok csalódást okozni a szüleimnek sem. Bár valójában nem számítana a véleményük, csak azok a megjegyzések amit Lucas miatt kapok tőlük. Hogy ő mennyire tökéletes volt. Soha egy rossz szavuk nem lehetett rá. Sajnálom, hogy meghalt, de én nem hozhatom őt vissza. Nem értem miért nem tudnak saját magam miatt szeretni. Elvárják, hogy ugyanolyan példás életet éljek, mint ő.
Meg hát fent kell tartani a látszatot is. Nem vehetem le az álarcot, amit viselek, túl régóta hordom már. Az egész életem úgy omlana össze, mint egy kártyavár. Még a legközelebbi barátaim se ismernek igazán. Pedig néha olyan jó lenne, ha valakivel igazán önmagam lehetnék.  Ha valaki átlátna rajtam és megértene.
Gondolataimból Ben hangja szakít ki. Aki szeretné ha vele és a többiekkel átmennék a Wendysbe ebédelni. De nincs kedvem most hozzá, egyáltalán nem vágyom társaságra. Úgyhogy kitalálok egy kifogást, miszerint át kell néznem a jegyzeteimet a délutáni órákra. Beválik, úgyhogy magamra hagynak, én pedig kisétálok az épületből.
Az erdő felé veszem az irányt. Jól ismerem már a helyet és tudom hol lelhetek nyugalomra. Sokszor járok oda ha egyedüllétre vágyom.
Ahogy odaérek leülök egy padra és hallgatom a természet csendjét. Becsukom a szemem, talán el is tudnék aludni. De hirtelen mintha egy pillanatra sötétebb lett volna. Kinyitom a szemem és ekkor látlak meg téged. Felettem állsz és engem nézel.
-Szia - köszönök zavarodottan.
●

Mabel & Maya

Some things are meant to be

Az egész délelőttöt haszontalanságokkal töltöttem, amire az "új" szervezettebb énem annyira nem büszke, de persze sikerült meggyőznöm magam arról, hogy nem felesleges például az a másfél óra kínlódás, amit a laptopom társaságában sikerült produkálnom. Bármennyire is szeretném azt mondani, hogy a "kínlódást" erősen eltúlozva kell érteni... sajnos nem, tényleg ezt csináltam. Ültem az ágyamon, a laptop az ölemben, kihűlt kávé az ágyon (később egyébként ki is borítottam, elfelejtettem, hogy ott volt), és – mit szépítsem? – stalkerkedtem. Igazából csak azt akartam megnézni, hogy meddig lesznek kiállítva Mabel képei a galériában, aztán megtaláltam a vele készült interjút, és mire észbe kaptam, már a közösségi oldalán nyomoztam utána. Oké, ez tényleg erős túlzás, nem "nyomoztam", nem vagyok sem FBI-os, sem valami pszichopata, szimplán csak kíváncsi lettem, ki is az a Mabel Rogers. Mármint azon túl, hogy egy csini, okos művész, mert ezt mindenki tudja az egyetemen. Nem árulok el nagy titkot, nem lettem okosabb, de valahogy mégis sikerült másfél órán keresztül ezzel foglalkoznom, és közben azon kattogott az agyam, hogy elmenjek-e újra a galériába. Már csak a kiállítás miatt is megérte volna, de ezúttal nem a képek foglalkoztattak. Szerettem volna elmondani Mabelnek, hogy mennyit segített nekem, de közben az járt a fejemben, hogy mennyire tűnnék mégis csak pszichopatának, ha lerohannám. Végül nem is jutottam semmire, csak lecsaptam a laptopom, majd egy gyors ágynemű csere után úgy döntöttem, hogy elmegyek futni, hogy végre valami hasznosat is csináljak. Malorie-nak velem ellentétben előadása volt, így egyedül indultam el a szokásos útvonalunkon. Vagyis az volt a terv, de a pocsék tájékozódásom miatt végül teljesen máshol kötöttem ki, mint ahol lennem kellett volna, és még el is estem, mikor egy kisebb emelkedőn kicsúszott a lábam, és abban a pillanatban hivatalossá vált, hogy ez nem az én napom. Magamban morgolódva és kissé sántítva indultam tovább az ösvényen, és már messziről kiszúrtam őt. Nem volt nehéz, a vörös haja mintha lángolt volna a déli napfényben. Kissé zavarba jöttem, pedig nem szokásom, viszont teljesen felkészületlenül ért a találkozás akkor is, ha tervben volt, hogy majd felkeresem, időm sem volt átgondolni, hogy mit mondjak neki. Végül elindultam felé és csak akkor vettem észre, hogy lehunyt szemekkel ücsörög, mikor odaértem. Már épp meg akartam kérdezni, hogy jól van-e, mert azért ez itt az erdő közepén elég fura, mikor kinyitotta a szemeit.
– Szia! Öhm... Jól vagy? – a tekintetem egy pillanat alatt feltérképezte az arcát, és magamban valami érthetetlen, oda nem illő okból megállapítottam, hogy a valóságban még szebb, mint a közösségire feltöltött képein.
●

Maya && Mabel

Nézem az előttem álló lányt. Ahogy megszólal hallom csilingelő hangját. De nem tudok azonnal válaszolni, szeretném kiélvezni a pillanatot. Ha más már nem is jut nekem, de legalább most itt vagyunk. Csak ketten, teljes nyugalomban.
Annyiszor elképzeltem már ezt a pillanatot. Annyiszor álmodtam arról, hogy milyen lesz, ha egyszer találkozunk. Bár sosem gondoltam volna, hogy egyszer valósággá válik.
- Igen, jól vagyok - szólalok meg végül, mosolyogva. Próbálom leplezni az érzéseimet, amik a felszínre akarnak törni. A mosolyt viszont semmi se törölheti le az arcomról. A szívem hevesebben ver, olyan izgatott vagyok, hogy itt van.
- Mi történt veled? Itt egy kicsit sáros lett a nadrágod - mutatok rá a térdére.
- Gyere ülj le ide mellém, itt pihenhetsz egy kicsit - magam sem tudom, hogy honnan jönnek a szavaim. Annyira zavarba vagyok és félek. Félek, hogy ne lásson át rajtam, ne vegye észre, hogy a pulzusom az egekbe emelkedett. A hangom is remeg miközben hozzá szólok, bár ez lehet, hogy csak nekem tűnik így.
- Nem sokan járnak erre - nem tudom ezt miért is tartom fontosnak közölni vele.
- Tulajdonképpen eddig még nem is találkoztam itt senkivel. Azt hittem csak én ismerem ezt a helyet - folytatom.
Lehet, hogy azt hiszi bolond vagyok, hogy a semmiről fecsegek itt neki. De nem tudom, hogy mit is mondhatnék. Nem lelem a megfelelő szavakat. De a csendet sem akarom. Hiába azért jöttem ki ide, hogy egyedül legyek, társaság nélkül, ő más. Nem akarom, hogy elmenjen. Sokkal inkább kapaszkodnék ebbe a pillanatba, hogy sose érjen véget.
●

Mabel & Maya

Some things are meant to be

Mabel mosolya ragadós volt, valahogy én sem tudtam megállni a vigyorgást. Megkönnyebbültem, hogy nincs baja, és szívesen megkérdeztem volna, hogy akkor mit csinál itt teljesen egyedül, de nem akartam faggatni, főleg mivel hajlamos vagyok rátapintani mindig valami érzékeny témára, ami aztán megöli a hangulatot. Majd ha úgy gondolja, biztosan beavat. Vagy nem. Igazából nem is az én dolgom.
– Ja, igen – pillantottam le lemondóan a nadrágomra, mikor megemlítette, hogy sikerült összesaraznom, és nem is a nadrágtól lettem kedvetlen, hanem a ténytől, hogy amíg ő úgy ül itt, mint valami földöntúli lény a vörös hajával, meg a tökéletes külsejével, addig én mint valami óvodás, fűfoltos nadrággal, ziláltan és izzadtan toporgok előtte. Viszont nem úgy tűnt, mint akit különösebben zavar, mert felajánlotta, hogy üljek le, amit örömmel vettem. – Elestem. Ezt a cipőt nem igazán terepre tervezték – tettem hozzá magyarázatképp, mielőtt valami totális szerencsétlenségnek gondol, de aztán töredelmesen bevallottam, hogy amúgy tényleg az vagyok: – Na jó, igazából én vagyok a béna – nevetve hajoltam előre, hogy megigazítsam a fűzőt, közben pedig mosolyogva hallgattam Mabelt, aki arról magyarázott, hogy nem sokan járnak erre. Így kezdtem sejteni, hogy miért ücsörgött itt egymagában. Amiért az emberek általában elvonulnak. Egyedül akart lenni.
– Ez továbbra is így van, ha rajtam múlik – csóváltam meg a fejem. – Fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Valószínűleg rossz helyen fordultam le.
Ahogy hangosan kimondtam, eszembe jutott, hogy már másodszor futottam bele Malbelbe teljesen véletlenül. Az első a galériás találkozásunk volt, ami szintén nem egy tervezett úticél volt, csak hagytam, hogy vigyenek a lábaim. Ez azért fura egybeesés. Oké, nem kezdek elméleteket gyártani rejtélyes jóakaró hatalmakról, meg a sorsról, de most komolyan, mennyi esélye volt annak, hogy az erdőben majd pont belé botlok?
– Nem akartalak zavarni, bocsi. Elmegyek csak... – zavaromban a hajamat kezdtem piszkálni, és próbáltam összeszedni a gondolataimat, mert vagy most köszönöm meg neki, hogy tudtán kívül is, de segített nekem, vagy soha. – Még szeretnék mondani valamit a képeiddel kapcsolatban.
Kellett egy szusszanásnyi szünet, hogy bátorságot gyűjtsek, közben valószínűleg a frászt hoztam rá a baljós felvezetőmmel.
●

Mabel & Maya

Some things are meant to be

Furcsa. Egyáltalán nem így képzeltem el őt. Jó, igazából az ominózus elsőtalálkánk előtt nem igazán foglalkoztam Mabellel. Láttam itt vagy ott, hallottam a sikereiről, de lefoglalt a saját életem, nem volt időm valaki máséban is turkálni. Most mégis itt vagyunk. Az erdő közepén teljesen egyedül... Az élet tényleg kiszámíthatatlan.
– Persze – nyugtattam meg mosolyogva. – Az egyetlen, ami megsérült a büszkeségem. Úgy rémlett, jobb az állóképességem. Majd írok egy felháborodott hangvételű emailt a balettiskolámnak – próbáltam elviccelni a dolgot,  hátha attól kevésbé tűnök majd valami csődtömegnek.
– Tényleg? – fordultam kissé felé, és azon tűnődtem, hogy vajon miért? – Azt hittem, az ember azért jár olyan helyekre, amiket csak ő ismer, hogy egyedül legyen – egy pillanatig még rajta felejtettem a pillantásom, aztán visszafordultam kényelmesebb pozicióba, és mivel marasztalt, nem erősködtem tovább azzal, hogy lelépek. Úgyis beszélni akartam vele, és igazából egész kellemes itt a semmi közepén, ráadásul a társaság is percről percre szimpatikusabb.
Elkerekedett szemekkel kaptam fel a fejem, láttam rajta, hogy tényleg megrémült.
– Viccelsz? Ellenkezőleg! Mabel Rogers, a képeid... – erősen próbáltam a véleményemet elég választékosan és komolyan előadni, de végül csak széttártam a karjaim egy egyszerű mozdulattal és lelkesen ennyit mondtam: – Fantasztikusak. Komolyan.
Most jön a kínosabb része.
– Egyáltalán nem értek a képzőművészethez, sosem értettem, hogy mit lehet órákig bolyongani egy múzeumban, mindenféle krikszkrakszokat bámulni és belelátni olyasmit, ami nincs konkrétan ott... – egy pillanatnyi szünetre szükségem volt, hogy majd új levegővel folytattam: – De mikor valamelyik nap a galériába tévedtem, nem is tudom... Talán már nem is emlékszel. Szóval... eléggé rossz passzban voltam, összejött minden, ami csak összejöhet, és a barátaimhoz sem fordulhattam, és akkor nem tudtam elmondani, de azóta is nagyon szeretném... Szóval csak azt akarom – nevettem el magam már kínomban, miért ilyen nehéz kinyögni? És miért kell megaláznom magam a hülye makogásommal? – Köszönöm.
Reménykedtem benne, hogy sikerült kivennie ebből a káoszból a lényeget. Igazából nagyon szívesen elmondtam volna újra, talán másodszor sokkal összeszedettebben is menne, esetleg azt is megindokolhattam volna, hogy mi a fenét hálálkodok itt, de ezek után az sem lepett volna meg, ha sikítva elrohan. Szép volt, Maya.
●

Mabel & Maya

Some things are meant to be

A kérdésére a béna viccem után maradt vigyorom mosollyá halványult. Mintha tényleg érdekelné. A balett olyasmi, amiről órákig tudnék beszélni, de valahogy sosem akart végighallgatni senki. Azt hiszem, komolytalannak találták, a balett kislányoknak való. A nagyim volt az egyetlen, aki támogatott ebben, a halála után viszont úgy éreztem, hogy tényleg időpazarlás, vannak fontosabb dolgok az életben.
– Már nem – feleltem az igazsághoz hűen, nem akartam kimutatni, de valahogy kiült ez a bánatos mosoly az arcomra mielőtt megakadályozhattam volna. – Hat éve abbahagytam. A nagyim volt az egyetlen rajongóm, és mikor meghalt... – elakadtam. Ugye megmondtam? Van érzékem ahhoz, hogy kinyírjam a hangulatot. Minek kell nekem halálról panaszkodni valakinek, akivel most beszélek életemben először? – Szóval már nem táncolok – zártam gyorsan le, és igyekeztem rendezni a vonásaimat. Szerencsére nem esett nehezemre kis vidámságot erőltetni magamra, Mabel valahogy felvidítja az embert, legalábbis engem mindenképp.
Érdeklődve figyeltem, a megfogalmazása furcsa volt, de jól esett, amit mondott.
– Tényleg? Ééés mi van, ha pszichopata vagyok? – húztam össze a szemöldököm, és megpróbáltam valami ijesztőnek szánt ábrázatot magamra varázsolni a hatás kedvéért, de a szám folyamatosan felfelé akart húzódni, végül el is nevettem magam.
A következő mondata megint összezavart, de hamar megmagyaráztam magamnak azzal, hogy az volt a megnyitó napja, nyilván nem felejtette el. Nem engem konkrétan, hanem az egész eseményt. Igen, így azért logikusabb. Mármint, miért örült volna csak nekem? Szerintem azt sem tudta, ki vagyok. Csak egy bólintással nyugtáztam a dolgot, és hadartam tovább, amit elkezdtem. Mikor ismét megszólalt elkomorodtam.
– Nem az ő hibájuk. Én hibáztam óriásit, én kevertem magam olyan helyzetbe, ahol nem mondhattam el nekik semmit – védtem be azonnal Malorie-t és Prestont. Mert tényleg nem ők a hibásak, hogy szégyenletes dolgokat titkoltam előlük.
Visszanéztem Mabelre, és csak arra tudtam gondolni, hogy ez a lány tényleg egy zseni, ha megértette, amit itt összehordtam.
– Igazából pontosan azt találtam, amit nem kerestem – az ölembe ejtett kezemet tanulmányozva folytattam: – A képeid ráébresztettek, hogy a világnak nem kell kalitkának lennie, rajtam múlik, hogy mit hozok ki belőle, és hogy nem más emberek kegyes figyelme tart életben. Eddig rosszul álltam a dolgokhoz, de a kiállítás segített meglátni egy másik utat. Egy nehezebb, de helyesebb és boldogabb utat. Ezt köszönöm, Mabel. – A monológ végén kissé félve pillantottam felé. Most vajon mit gondolhat rólam? Még sosem tárulkoztam ki így egy idegennek. Egyszerre volt felszabadító és ijesztő.
●

Mabel & Maya

Some things are meant to be

A nyelvemen volt a "köszönöm", de végül nem mondtam ki, fura lenne megköszönni, hogy valaki olyan sajnálkozik egy szerettem halálán, aki nem is ismerte. Igazából a halál körüli kínos körök mind totálisan érthetetlenek. A filmekben persze mindenki tudja, hogy mit kell reagálni, de a valóságban a mély gondolatok vagy a könnyed feleletek nem működnek. Mielőtt megszólalhattam volna Mabel újabb kedves gesztussal lepett meg: megölelt. Fel sem merült bennem, hogy elhúzódok, esetleg hárítok, igazából nagyon jól esett, pláne, hogy a beszélgetés ilyen komorabb mederbe folyt hála nekem. Egyébként mennyire lehetek büdös az izzadtságtól egy tízes skálán? Tizenegy? Jaj...
– Már jól vagyok.
Hazugság volt, de úgy éreztem, valamivel muszáj oldanom a hangulatot. Témát is váltottam volna, de megragadta valami a figyelmem: az arckifejezése olyan... nem is tudom, ismerős volt. Úgy értem, úgy tűnt, ő nem csak a vakvilágba beszél, hanem ismeri is az érzést. Hagynom kellett volna, de kíváncsi lettem.
– Te is... Elvesztettél valakit?
Meg is bántam, ahogy feltettem ezt a hülye kérdést. Ezer meg egy téma van, amiről biztosan szívesebben csevegne velem, de nekem a leglehetetlenebb témát kell boncolgatnom.
Végül ő volt az, akinek sikerült a téma váltás.
– Hát, tényleg elég jó voltam – adtam meg magam mosolyogva. – Majdnem annyira jó, mint te a fényképezésben – kacsintottam rá, igazán megérdemli a bókot. – Mióta csinálod?
Mosolyogva sandítottam felé, mikor felnevetett. Hű, még a nevetése is tökéletes.
– Papírom nincs róla, de ki tudja – tártam szét a karjaim titokzatos képpel, de egyre nehezebben sikerült elfojtanom a kitörni készülő nevetésem. – Az őrültek elvileg nem tudják magukról, hogy őrültek – tettem hozzá, de megláttam, hogy ő egészen elkomorodott, így az én jókedvem is elpárolgott. – Valami rosszat mondtam?
Tudtam, hogy elrontom. Nem is én lettem volna, ha nem teszem tönkre.
Mikor azt mondta, hogy neki bármit elmondhatok, egy kicsit lefagytam. Egyszerre éreztem hálát és zavart, mert furcsa volt, hogy alig néhány perc ismeretség után ilyen bizalmas dolgokat akarjon hallani. Persze nem problémáztam ezen, Mabel nyilván ilyen lány: végtelenül kedves, aki szívesen meghallgat akkor is, ha fogalma sincs róla, hogy ki is vagy.
– Köszi, de... Inkább csak szeretném elfelejteni –  kaptam el a pillantásom és inkább a földet kezdtem bámulni. Hogyan is mondhatnám el valakinek, aki ennyire jó, hogy én milyen borzalmas vagyok? Végül is csak hónapokig tartó viszonyom volt egy házas emberrel, aki az egyetemen tanít. Lehet, hogy Mabelt is. Biztosan nem ítélne el... ugyan már.
Végül csak sikerült elmondanom neki, hogy mennyire hálás vagyok, amiért segített. Megkönnyebbülten dőltem kissé hátra, és őt fürkésztem, miközben beszélt. Hihetetlen, hogy miközben az egekig dicsérem, csak azt hallja meg, hogy nehezen mentek a dolgaim. Ha nem tudnám, hogy nem, azt gondolnám, hogy Mabel valami angyal, mert életemben nem találkoztam még önzetlenebb emberrel. Csak a nagyival. Lehet, hogy az ő közreműködésével sikerült összeakadnunk? A nagyi tudta, hogy szükségem van rá? Igazán rá vallana, hogy a halál után is vigyáz rám, de nem igazán hiszek ezekben a dolgokban. Szeretnék, de eddig nem igazán történtek velem csodák.
– Nem csak hozzájárultál. Ha nem tévedek be a galériába... szerintem még most is annak a gödörnek az alján csücsülnék – mondtam komolyan, majd bátortalanul megeresztettem egy mosolyt. – Ha valahogy viszonozhatnám, ha bármire szükséged lenne, csak keress meg, oké?
Azt nem tudom, hogy miben tudnék pont én segíteni egy ilyen lánynak, de tényleg szeretnék tenni érte valamit.
●