abby && natty

Végre hétvége! Esküszöm már úgy vártam, mint az éhező egy falat kenyeret, annyira ki akartam szakadni onnan. Néha már az idegeimre megy minden, így sincsenek megbarátkozva velem, meg azzal, ahogy élem az életem, de erre még ráteszek egy lapáttal azzal, hogy mindent az utolsó pillanatra hagyok. Hála az égnek, hogy most legalább nincs semmi beadandóm, így legalább egy nap pihenőt adok magamnak. Ilyenkor ki szoktam jönni, és a városban járkálni akár egészen estig, csakhogy ne a négy fal között legyek. Korán van még, bár a város már ébren, én még nem vagyok, így muszájnak érzem, hogy betérjek a kávézóba. Nem tudom még mit akarok inni, de valami erőset és finomat, amin nem érzem a kávé ízét. Logikus, hogy kávézóba megyek, aztán nem is szeretem.
Nincs túl nagy sor előttem, de arra pont elég, hogy kitaláljam mi esne most igazán jól. Sokat változik az ital kínálatuk, sokszor igazodik az évszakhoz, vagy az ünnephez, így nem tagadom, de imádom végig kóstolni az új italaikat. Nem kell emiatt sokat gondolkoznom, de még ígyis pont elég lett az időm. - Szia! Egy mézeskalácsos frappét szeretnék, egy citromos limonádét, és egy karamellás sajttortát is - mosolygok rá kedvesen, ő pedig odaadja a sütit, és tovább enged oldalra, ahol majd át tudom venni. Megkordul a gyomrom, ahogy a süti illatát megérzem, a fene se gondolta volna, hogy ennyire éhes leszek mire ideérek. Reggeliznem kellett volna, de itt mindig elcsábítanak a sütik, és kell nekik a hely.
Amint megkapom el is megyek az egyik ablak mellett lévő helyhez, két személyes, így nem félek, hogy valaki beülni kíván majd mellém, így könnyen le is tudok pakolni, mert nekem pont elég ennyi hely. A kávéba jó sok cukrot rakok, inkább van egy pohár cukrom egy kis kávéval, mintsem kávé. Ha ezt látná valaki biztosan szívrohamot kapna, vagy ahogy a drága szellemem mondta instant diabétesz. Nem tehetek róla, ha így szeretem.
Telefonomat előveszem, és lapozgatni is kezdem a facebookom, nem keresek semmit, sőt, igazán figyelmet sem fordítok rá, inkább csak megszokásként görgetek lefelé, egészen addig amíg egy hang meg nem zavar. A csengése túl ismerős, és egyszerre fog el a nosztalgia és a sírhatnék. Olyan rég volt már. Hirtelen nem találom a szavakat, de tekintetemmel keresem a hang forrását, amit persze a pultnál találok meg. Mit keres itt? De inkább... Miért nem pattantam már fel, hogy a nyakába ugorjak? Mintha minden tagom megmerevedett volna és kizuhantam volna ebből a világból.
●