család

Nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármi rosszat is mondhassak róluk. Az viszont vitathatatlan tény, hogy mellettük Hamupipőke és Twist Olivér valami elfuserált keverékének érzem magam. Azonban mióta csak az eszem tudom, velük élek. Robert bátyámról rosszat tényleg nem tudok mondani. Csak hálával tartozom neki mindazért, amit értem tett. A valódi szüleim autóbalesetet szenvedtek, miközben hazaigyekeztek egy téli napon. A jeges út és egy kamion pedig köztudottan nem a legjobb ómen. Bárcsak tudnák róluk úgy beszélni, hogy a hangom átjárja a fájdalom, de őszinte leszek. Ötéves voltam, mikor ez bekövetkezett, és egyszerűen nem tudhatok magaménak sok emléket róluk. Képeket annál többet. Azokhoz szoktam történeteket kreálni, hogy legalább az illúzióját megadjam magamnak, nekik fontos voltam. Szeretem Robertet. Amennyire csak tud, próbál a család egyenrangú tagjaként kezelni, még úgy is, hogy Delfina, „bájos” felesége mindezt megnehezíti neki. Számára nem vagyok más, csak egy kéretlen kolonc, ami belerondít a tökéletes nagy egészbe. Akit száj húzva, de muszáj eltűrni. Laura és Millie… nos, ők nem túl okosak, ellenben fájón szépek. Komolyan, a pillantásukkal képesek bárkit behálózni…. csak az a baj, hogy utána meg is szólalnak. Önálló véleményük nincs, betűre pontosan azt teszik, amit anyjuk a szájukba rág, csoda hát, hogy ők is eredendően utálnak?

természeted

Biztosan emlékszel rám. Én vagyok az lány, akit a folyosón arrébb löktél úgy, hogy még csak fel sem tűnt. Tudod, a lány, aki osztályképeken a leghátsó sor legszélén áll, és hiába kérdezik ki ő, nem tudod megmondani a nevét. A lány, aki ha hiányzik az órákról, az csak névsorolvasáskor tűnik fel.  Az a lány, akit a tornatanár tesz be az egyik csapatba, mert még utoljára se választják. Aki valahogy mindig kimarad a szülinapi meghívók osztásakor. Akire rázárod a szertár ajtaját, mert egyszerűen fel sem tűnik, hogy ott van.
Nem teljesen, hisz ez egy nagy általánosítás, de így legalább biztos van fogalmad arról, ki vagyok én. Engedd hát meg, hogy bevezesselek egy szürke egér világába.

Mivel barátaim nincsenek, az olyan kézzel fogható barátok, akikkel az ember vásárolni, mozizni jár, ezért az én barátaim csupán a fejemben léteznek… jobb esetben. Igen, jobb esetben, mert ők nem igénylik a fecsegést, nem néznek rám ferde szemmel, nem buzdítanak olyan őrültségekre, hogy álljak a sarkamra, és engedjem ki magamból azt a dolgot. A rosszabbik eset, mikor ilyen barátaim lesznek. Kilencéves korom óta, egész sűrűn sodor velük össze a sors, és nem szeretem őket. Mind egyéniség különben, egyetlen közös állapotuk van csupán. Halottak. Igen, a felettébb meseszerű életem mellé, örököltem egy olyan adottságot, ami tényleg csupán megkoronázza azt.
Nem sűrűn beszélek, csak ha nagyon muszáj. Akkor is általában egy „azonnal”, vagy „rendben” hagyja el a szám, és kívülállók szerint nagyon érdekesen tudok nézni, ha megszólítanak. Csak úgy maguktól. Igaz, egyszerűen tényleg nem tudom mire vélni. Sokszor érzem magamat én is egy szellemnek, akit pusztán a kivételes emberek láthatnak, mindazonáltal engem nem az öröm jár át, mikor ez bekövetkezik, hanem mérhetetlenül nagy értetlenség.
Életem során mást sem kaptam családomtól – leszámítva persze Robert bátyámat -, hogy ronda vagyok, ostoba, minek szólalok meg egyáltalán, hovatovább levegőt is minek veszek. Ha az ember lánya folytonosan ezeket hallja jó szó gyanánt, természetesen érthető, ha előbb-utóbb mindazt el is hiszi magáról.

képességed aktiválása

Egy januári havas napon történt, mikor a kilencedik évemet tapostam. A család épp a hegyekben síelt, engem természetesen nem vittek magukkal. Robert egyik ismerősénél időztem helyette, akinek a velem, egykorú lányával egész jól kijöttem. Az ő elborult ötlete volt, hogy lopjuk el nagyanyja boszorkánytábláját. Nem szoktam belemenni ilyesmibe, de kíváncsi voltam, játéknak hittem, ugyanakkor tápláltam némi reményt aziránt, hogy talán egyszer beszélni tudok a szüleimmel, megtudva egyetlen számomra lényeges dolgot: ők legalább szerettek?

halálod

-