Ahogy a nagy üvegtábla előtt állva a fény megfoghatatlan ujjai elérik arcomat, úgy érzek meg vállamon egy puha, ám mégis olyan erőt sugárzó érintést, ami biztonságérzetet ad, miközben pillantásom végighalad a mozaikok különböző színpompáin. Figyelem az ablakokon szereplő alakokat, a különös, elérhetetlen, szárnyas lényeket, s úgy érzem, mintha a vállamon pihenő kéz egy pillanatra megszorítana. Nem durván teszik, nem dühből fakad érintésük, mégsem tudok szabadulni az érzés furcsaságától, attól a gondolattól, hogy eme puszta mozzanatban értenem, hallanom kellene valami mást, valami többet. Ez az érzés pedig gombócot hoz létre a torkomban, ahogy tekintetemet a mellettem álló magas férfialakra irányítom.
- Apa. - hangom fojtott marad, nem csupán az illem miatt, ami annak szól, hogy egy templomban állunk, hanem amiatt is, mert óhatatlanul az az érzés erősödik bennem, hogy tettem valamit. Valami rosszat. Nálánál jóval kisebb kezemet teszem az övére, szavak nélkül kérve vissza azt a megnyugtató érzést, amit korábban nyújtott.
- Baj van?
A mellkasomra nehezedő nyomáson az sem segít, hogy abban a mosolyban, amit akkor elsődleges válaszul kapok, van valami szokatlan, amin nem tudok eligazodni. Egy érzés, amit leginkább ahhoz lehetne hasonlítani, mikor tudod, hogy a másik mondani akar valamit, de ő nem találja a megfelelő módját annak, hogy kifejezze, te pedig nem tudod, miként bírhatnád rá, hogy közölje, mi jár a fejében. Végül szemei visszatérnek az angyalra, mielőtt a kérdést lezártnak tekintve megcsóválná a fejét. Látom torkán, ahogy nagyot nyel, mintha ő is egy gombóccal küzdene, s ezután évekig tűnődök rajta, vajon valóban erről volt-e szó. Valóban mondanivalóját nyelte akkor vissza? Végül szája megmozdult, de csak annyit közölt: "Ideje mennünk!"
Végszóra, mintha egy külső, transzcendens erő figyelte volna emlékeim filmszalagját, hogy az utolsó kockánál kifürkészhetetlen, érzelemmentes arccal elvágja, valami visszaránt a valóságomba, a most pillanatába. A szemeim először a gyertyák lassú, lusta táncot lejtő lángalakjait veszik szemügyre. Összehasonlítva állapotukat a mellettük lévő, leégett csonkokéval, egyértelmű, hogy az utóbbi percekben gyújtották csak meg őket, de mindne jel szerint eléggé elmélyedtem gondolataimban ahhoz, hogy ne tűnjön fel az érkezettek jelenléte mindaddig, míg egy érintést nem érzek a vállamon. Izmaim megfeszülnek alatta, s tudatom azon része, mely kétségbeesetten kíván kapaszkodni egy emlékbe, várja a magabiztossgot az ujjakban, azt az erőt, ami visszahozhatná legalább a biztonságérzet hamis auráját. De hiába várok. Az érzés, ahogy az egy ideje már lenni szokott, elmarad, és tekintetem hiába kémleli a kopottas színű ablakot, azon keresztül már nem süt arcomra az a fény, mint gyerekként.
- Atyám. - nem kell oldalra fordítanom a fejemet ahhoz, hogy tudjam, ő az. Elvégre, ő volt az, aki idehívott, a régi családi ismeretségre való tekintettel, hogy gyanús szellemi tevékenység miatt kérvényezze a jelenlétemet minekután a templomot bezárták pár évre, amíg egyházi kapcsolathálóit a megfelelő helyeken meghúzva idehívja a kellő embereket a "megtisztításhoz".
- Minden rendben? - nem több ez egyszerű, kötelező köröknél. Őszintén szólva, aligha érdekelhetne kevésbé, hogy hogyan vannak a rokonai, vagy hogy mik a tervei a jövőre nézve. Ami meg az egészségét illeti, elég egyértelmű abból ítélve, hogy itt áll mellettem.
Nem nézek rá akkor sem, mikor megköszöni, hogy itt voltam, és közli, hogy ők innen már átveszik. Követi a tekintetemet és valamivel halkabban, bizalmasabban megkérdezi, nyomja-e valami a lelkemet. Én csak megrázom a fejem, mielőtt elfordulnék tőle és az angyal képétől is az ablakon. Még hallom, ahogy utánam szól: "Az Úr kísérjen az utadon!"
- Felesleges. Tudom, merre tartok. - nem törődtem azzal, hogy fojtott hangon válaszoljak, sem azzal, hogy milyen reakciót váltok ki vele.


Ujjaim egy kisebb méretű, ám annál vaskosabb, sötét kötet borítóján simítanak végig, olyan gyengédséggel, mintha azt várnám, mikor indul bomlásnak az érintésem nyomán, vagy vltozik át homokká, hogy aztán visszavonhatatlanul folyhasson ki a markomból, némán derülve minden egyes szemcséjével a magatehetetlenségemen. Első pillantásra apám bilbiájának gondoltam, ám ahogy az első oldalnál felütöttem, a setét tintával lapokra rótt betűk csakhamar egyértelművé tették, hogy nem a Szentírás már megszokott verseivel fogok találkozni. Noha szerepeltek ott belőle idézetek, apám naplója azon feljegyzéseket és kutatási eredményeket tartalmazta, amit a szellemekről tapasztalt anyám oldalán éveken át. Helyeket, ahol dolgozott, és ismereteket, amiket összegyűjtött a felesége leírásai és saját megfigyelései alapján, annak ellenére, hogy ő maga nem volt látó. Érdektelenül lapoztam végig a máskülönben minden bizonnyal értékes információkon, mígnem a szemem megakadt egy kakukktojásnak tűnő bejegyzésen.
"Nem tudtam neki mit mondani. Ahogy rám nézett és azt a szikrát láttam a szemeiben, megértettem, Chelle miért ragaszkodott annyira ahhoz, hogy fényhozónak nevezze. Elszégyelltem magam. Mert eleinte nem tartottam az egészet többnek egy helyes kis ötletnél. Valami jónak adni ugyanazt, amihez megannyian rosszat társítanak. De nem tudtam lerázni magamról az érzést, hogy talán hibát követtem el. Eleve nem akartam odavinni őt, mert nem akartam, hogy olyasmit lásson, amit esetleg még nem értene. Megérdemli, hogy gyerek lehessen. Viszont, ahogy rám nézett, mintha tudta volna, merre járnak a gondolataim. És én féltem. Szeretem őt. Nem akarom elveszíteni. Mégse tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valami történni fog és ez meggátolt abban, hogy azt mondhassam a saját fiamnak, hogy minden rendben lesz. Nem tudtam neki mit mondani.
Ezért nem mondtam semmit. Remélem, megbocsátja majd, és ha el is téved, visszatalál a fényhez."
- Anya. - pillantok fel a napló lapjairól, de ahogy arra számítottam, anyám tekintete olyan mélységekbe réved, ahová az enyém nem követheti. Ezen a ponton, azt is megkérdőjelezem, hogy engem lát-e. Ám, mint aki egy kimondatlan kérdésre válaszol, könnycsepp gördül le ekkor az arcán. Megfordul a fejemben, hogy letöröljem, de csak mozdulatlanul figyelem.
- Minden rendben? - gépiesen teszem fel a felesleges kérdést, elvégre nem várok rá választ. Egy ideje már nem szólal meg és nem látok rá sok esélyt, hogy eme szokását épp most akarná megtörni. Viszont úgy néz a szemembe.. nem, nem is néz, tekintetét az enyémbe fúrja, mintha keresne valamit. Felvonom szemöldökömet, mire ő csak lesüti pillantását.
- Jót dumáltunk! - állok fel a székből, a naplóval a kezemben, szabad jobbommal kifelé menet még futólag megérintem a fehér rózsa egyik szirmát. Azt már nem láthatom, hogy alig egy perccel azután, hogy az ajtó becsukódott a hátam mögött, a szirom elengedte az életet biztosító növényi testet, hogy aláhulljon biztos végzetébe.


Mesterséges fény vetül az arcomra, miközben egy női alt simogatja a hallójáratomat. A hang tulajdonosának mosolya és a csillogás a szemében sok mindent elárul, persze, nem mintha a szándékait különösebben leplezni óhajtaná, elvégre elegendő egy pillantást vetnem az ajkaira ahhoz, hogy megnyalja őket. Berögzült mozdulattal intek a pult mögött serénykedőnek, hogy töltse újra a nő előtt üresen szomorkodó poharat, viszont ahogy közelebb húzódik hozzám, figyelmem akaratlanul is elkalandozik. Még mindig őt figyelem, ajkainak mozgását, ahogy beszél, testének vonalait, mikor elfordul tőlem, hogy belekortyolhasson az alkoholba, és elképzelem, ahogy a felső lakosztályom szobáját megtelítik a nyögései. Viszont nem őt látom magam előtt. A vörös hajának helyét barna zuhatag veszi át, a zöld íriszek helyébe csokoládészemeket képzelek, aminek okán ki is utalok magamnak egy mentális pofont, mielőtt elnézést kérnék a nőtől és a kijárat felé venném az irányt, hogy szívjak egy kis friss levegőt. A hűvösebb szél jó társ a gondolatok kitisztításában, és abban reménykedek, hogy ezt a megmagyarázhatatlan, lappangó érzést is porhóként viszi majd magával. Ám akármennyire próbálom láncra verni és rabigába dönteni gondolataimat, azok kérlelhetetlen kezeikkel egy nem olyan régi emléket húznak a felszínre elmém bugyrából, apám naplójának sorát, miszerint reméli, hogy visszatalálok a fénybe. A fény gondolatára a mélybarna szempár képe visszatolakszik tudatom előterébe. Mintegy magamat gúnyolva rázom meg a fejemet és pillantok fel az egyetlen fényre, ami valóban jelen van. A neon alkotásokra, amik szögletes betűivel nem hirdetnek se többet, se kevesebbet a meztelen valóságnál: Hades.
Merengésemből az zökkent ki, ahogy az egyik biztonsági alkalmazott súlyos keze a vállamon landol, egy kurta "Itt van, főnök." kijelentést mormolva a fülembe magyarázat gyanánt. S mikor abba az irányba pillantok, amerre fejével bökött, egy szempillantás alatt szúrom ki az embertömegben a már jól ismert barna haj által keretezett arcot, még egy pillanatig hagyom, hogy a poklot hirdető felirat fénye világítson meg, mielőtt megindulnék az alak felé, ám mielőtt elérném, egy pillanatra még megtorpanok. Mondani akarok valamit, de csak nyelek egy nagyot, s hagyom, hogy ujjaim lágyan kússzanak fel a vállára, kihasználva a ruhapánt által fedetlenül hagyott bőrfelület védtelenségét, miközben arcomra betanult, pimasz mosolyt az arcomra.
Azt az idegesítő gondolatot pedig igyekszek elhessegetni, hogy egy kicsit minden fényesebbnek tűnik.