Sosem hittem volna, hogy az életem valaha is rémálomnak fogom felfogni. Persze voltak gondjaim, és akkor azok tűntek a legnagyobb gondoknak, ma ott tartok, hogy ezek a gondok már semmit sem jelentenek. Ez az egyetem igenis sokat jelent nekem, ha ők nem lennének, már szerintem kiszaladtam volna a világból. Megpróbáltam megölni magam nem egyszer, de mindig valami megakadályozott. Egy mások számára láthatatlan dolog, ami nekem igenis is valós.
- Már megint mit csinálsz? Remélem nem töröd hülyeségen a fejed - a hangra azonnal felkapom a fejemet, nem hiszem el, hogy már megint itt van. Ez az "ember" még két perc nyugtot sem hagy nekem, és ha ő nem lenne normálisnak érezném magam. Miatta majdnem diliházba zárattam magam. Elhittem, hogy megőrültem, hogy az elmém megbuggyant, és nem tud más segíteni rajtam, csak a rengeteg gyógyszer és a gumiszobák. Ha nem nyerek itt megnyugvást, akkor már ott lennék, és nem egy szobában egy magamban. Vagyis, reméltem, hogy egy magamban.
- Menj el... Esküszöm, ha nem lennél halott, én magam tekerném ki a nyakadat - ingatom meg a fejemet, majd lapozok a füzetemben, és írom tovább amit elkezdtem. Nagyon igyekszem kizárni őt, de túl közel jön hozzám, és majd kiugrom a székemből, amikor arca már az enyémben van. Még mindig meg tud ijeszteni a kinézetével, pont úgy, mint az elején tette.
- Ugyan már! Tudom, hogy szeretsz, ne tagadd. Unalmas lenne nélkülem az életed! - vigyorog az arcomba, szinte egészen a füléig ér a vigyora, ami még ijesztőbbé teszi őt számomra. Láttatok olyan horror filmeket, ahol nem az ijesztett meg, amivel próbáltak? Ahol nem maga a képi világ cseszte szét az agyad, hanem magának a "főgonosznak" a kinézete? Na ő pont ilyen. Elég csak ránézni, ahhoz, hogy mindenkinek rémálmai legyenek tőle.
- Igazad van, szeretem, hogy minden alkalommal össze akarom csinálni magam ha meglátlak és rémálmokkal fekszem le minden éjjel. Ennél boldogabb nem is lehetnék - fordulok el tőle teljes testemmel, és remélem, hogy végre békén fog hagyni. A remény hal meg utoljára, nem igaz? - Amúgy, ha még élnél is remek lehetnél egy horrorfilmbe - pillantok az irányába, de látom, hogy nincs ott, így egy halk sóhajt hallatok, reménykedő, hogy nincs itt, de ilyenkor mégiscsak elfog egy amolyan üresség. Nem tudom miért, de néha tényleg jókor bukkan fel, amikor igazán egyedül érzem magam.
- Ha élnék, tuti  már az ágyamban lennél - az ő ágyáról beszél, de mégis az enyémen fekszik, én meg így anélkül, hogy odafordulnék hozzávágok egy radírt. Nem hiszem, hogy eltalálom, de nem is ez volt a cél, csak azt akarom, hogy csendben maradjon. Hiába jön olykor jókor, ha csak idegesíteni tud azzal, hogy megszólal. Borzalmas egy alak, kár, hogy nem tudom megölni, most legalábbis még nem.