Hatalmas reményekkel jöttem ide. Mióta csak tudtam, magunk mögött hagyhatjuk Northamptont, elvágytam onnan. Magát a várost, szerettem, ellenben élt bennem némi remény arra, hogy ez egy második esély lesz. Hogy Langfordban az emberek majd nem a sanyarú sorsú, megtűrt gyereket látják majd.
Ez a remény azonban meg is szűnt, mikor belépve a hatalmas házba, útba is igazítottak újdonsült lakrészem felé. Komolyan, már a lépcsőkkel gondoskodtak arról, hogy eszembe se jusson egész nap mászkálni, mert az út fel a padlásig...hosszú. Igen, a padlás... Azt hitték, hogy újra belém rúgtak ezzel, sikerült még egy méreteset taposni, és hagytam. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy lássák rajtam a megszégyenülést, azt, mennyire bánt.
Pedig nincs így. Az a tér tágas, és olyan szép, amilyen az előző lakosztályom sem volt. Már-már lelki szemeim előtt láttam, miként fogom magamévá tenni, noha voltak aggályaim. Ami hamar meg is szűnt, mikor nagybátyám, nyugodt halk szavaival biztosított róla, télen sem fogok megfagyni.
Nem is volt eztán semmi kivetni valóm, napokat szenteltem a berendezkedésnek, enni is csak úgy ettem, hogy Mrs. Woodhudsen felhozta nekem az ételt. Bár sose tartottam számottevőnek, most mégis hálás voltam azért, hogy Robert bátyám az Egyesült királyság nagykövete lett itt. Bár tudom, a családom ennél jobban örül, megkapták végre azt az úri létet, amit mindig is követeltek. Én pedig megkaptam ezt, kijárással a tetőre. És tudom valahol, hogy ez nagybátyám közbenjárása miatt történt.
- Mit keresel itt? Takarodj! - napokon keresztül a világ legboldogabb emberének éreztem magam.... aztán megláttalak. Vagyis hallottalak, mire láttalak is, már alig pár centire az arcom előtt tellegettél.
- Én... sajnálom, én itt... lakom - nem tudom, melyikünk lepődött meg hirtelen jobban. Én, akire csak úgy rátörtél, oly' hirtelen, hogy csodaszámba megy, nem kaptam infarktust, vagy te...
- Te... te... látsz engem? - aki bár hallott a látók adottságával született emberekről, de még egyel sem találkozott.