Abby && Derick

Torz kéj, gyújtogatás, vad méreg

Ebben a Pokolban a Kígyó uralkodik. Ragadozó szemei újra és újra végigpásztázzák környezetét, az egyre oldottabb hangolatú társaságot. A legtöbb embert nem nehéz kiismerni, különösen nem egy ilyen helyen. Ide nem jut be a csillagok fénye, és azon imák, melyeket a magukat elveszettnek érzők a Teremtőikhez rebegnének, csakhamar feledésbe merülnek a különféle szenvedélyeknek való hódolás áthatolhatatlan ködében. A tudat tejfehér leple elfedi a remény virágzásnak indult csíráit, amint fejet hajt az alkohol egyre nagyobb befolyással bíró mámorának. Néhányuk esetében csupán erről van szó. De egy olyan helyen, ami azon lehetőséggel kecsegtet, hogy bármely lélek hódolhat a maga bűneinek, óhatatlanul bekeverednek mást kereső egyének is. Függetlenül attól, hogy a megalapítása óta igyekszek tisztán tartani a klubot a szeszes italokon kívüli, különféle tudatmódosítószerektől, elvégre, nem egy drogtanya létrehozása volt a célom, be.betérhetnek olyanok, akik többet keresnek az üvegpoharakba zárt folyékony megváltásnál. Közülük nem egy visszatérő vendég. Szeretik az erősebb anyag okozta zsibbadást és a bizsergést, ami azzal jár, hogy felszabadulnak és ereikben elkezd pezsegni a vér. Ez az a pezsgés, ami mélyebbre húzza őket a sötétségben, ami rábírja őket arra, hogy az esküjüket megszegvén mással éljék ki ösztöneiket.
Noha szánalmas ragadozóknak tekintem az ilyeneket, sosem szoktam közbeavatkozni. Nem az én dolgom, hogy az "erejüket" honnan szedik, sem az, hogy amikor innen távoznak, kivel töltik az éjszaka hátralevő részét. Aligha érdekelhetne valami kevésbé, azonban merőben más a helyzet akkor, ha valaki újabb bűne tárgyául olyan személyt szemel ki, akire pillantásom időszakosan visszavándorolt. Bár távolabb ülök a párostól, miközben figyelem, ahogyan beszélgetnek, a férfi gesztusait vizsgálom. Negédes vigyorából, a nevetéseiből egyértelmű, hogy le akarja fektetni a barna hajú nőt, miközben ügyesen rejti el a kíváncsi tekintetek elől a nyilvánvaló igazságot. Azon kezét, melyen gyűrűsujja elárulhatná elkötelezettségét, amit egyértelműen semmibe vesz, végig zsebében tartja, és bár ott van előtte az itala, csupán ritkán nyúl a pohárhoz, minden bizonnyal azért, mert van már benne valami más anyag, de nem akarja egyértelművé tenni az oldottságát. Helyette, az összeszedett, magabiztos irányító szerepét ölti magára. Kár, hogy ehhez már túl jól ismerem. Számára pedig kár, hogy olyasvalakit szemelt ki, akit nem kellett volna. Egy darabig csak latolgattam, vajon beavatkozzak-e, végül lábaim úgy vittek oda a pulthoz, kettejükhöz, mintha önállóan határozták volna el magukat a cselekvésre.
- Gabriel, nem a nejedet láttam odakint az imént? - állok meg a férfi mellett, s bár nem nézek rá, perifériából látom, hogy grimaszba torzul az arca. Annyira azonban még eléggé józan, hogy tudja, nekem visszaszólnia nem kifizetődő, így némi habogást követően elnézést kér, majd lekászálódik a bárszékről, hogy a kijárat felé vegye az irányt.
- Azt hinné az ember, hogy a párkapcsolati tanácsadások ennél hatékonyabbak. - jelzek a pultosnak szavaim közben, hogy töltsön Abigailnek még egy italt, csak ezután fordítom felé a fejemet és engedem meg pillantásomnak, hogy végigmérje. Poharam felett elidőzök arcán néhány pillanatig.
- Az a cél, hogy mindenki fejében te járj ma este? - egy sunyi félmosolyt eresztek meg, ahogy a burkolt dicséretet közlöm. Ez könnyebben pereg le az ajkaimról, mint az, hogy "Gyönyörű vagy!", pedig pontosan erre utalok szavaimmal. De ha ezt ilyen egyenesen kimondanám, még a végén azt gondolná, hogy van, ami érdekel.

Derick && Abigail

Bonyolult az életünk, de végül a szerelem mindent leegyszerűsít.

Mint ahogyan már egy jó ideje, ma is lementem a Hades klubba, de előtte jó pár óráig készülödtem. A hajamat kiengedve hagytam miután azt begöndörítettem, és egy arany színű egyberuhát választottam, melynek a mellkas részénél hálós, átlátszó anyaga van, így a férfi szem láthatja azt amit kiemelek magamból. Minek takargassam őket amikor a sors jó idomokkal áldott meg? Sosem értettem a prűd lányokat akik talán még szépek is lehetnének, ha adnának magukra valamennyit.

Mindig valami kis gyengébb itallal indítok, nem szeretek hirtelen berúgni, szóval most is kértem egy koktélt, név szerint a sex on the beach-et. Mióta alkoholt fogyaszthatok azóta ez a kedvenc italom, bármikor megyek bulizni vagy alkalmam nyílik inni akkor ezt kérek, sőt, igazából képes vagyok annyit inni belőle, hogy ezzel részegedjek le, szerintem ma is ez lesz. Nem tervezek töményet inni, attól mindig rosszul leszek, főleg ha whiskeyt nyelek, nah attól képes vagyok akár rögtön hányni is. Sosem fogom szerintem tudni megszokni annak a borzalomnak az ízét.

Már már egész jól érzem az alkohol jótékony hatását, el is bájolgok egy férfival, mikor egy túlontúl ismerős hang szakítja meg a csábításomat. Mondhatom eléggé ingerült leszek, hiszen nem terveztem ezt az éjszakámat sem egyedül tölteni, ő pedig most kergeti el a prédámat.
Amikor a férfi feláll és szemmel láthatóan ki megy a klubból, én is felkelek a bárszékről és felvont szemöldökkel nézek rá Derickre. Hogyan lehet ennyire arrogáns és egocentrikus, hogy azt hiszi ő bármit megtehet?
- Elmondanád, hogy ez még is mire volt jó? Semmi közös hozzám és ahhoz, hogy kivel mit csinálok!- a bókját mintha meg se hallanám, lepereg rólam.
Inkább haza megyek, nem akarom őt látni, viszont amikor elindulok elkezdek szédülni, Úgy látszik a sok sex on the beach megtette a hatását és most nem akar jó barátságot kötni a magassarkúmmal. Hirtelen megtámaszkodok a bárpulton, és ahogy fejemet előrehajtom a hullámos tincsek is belelógnak a szemembe, ami kissé sem segít nekem abban, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat és ne égjek le még jobban mindenki szeme láttára.

Abby && Derick

Mutasd a szárnyaid!

Hozzá vagyok már szokva ahhoz, hogy a legjobbat hozom ki az emberekből, legyen szó dühös szóváltásról, elmormogott szitokszavakról vagy épp csendes gyűlöletről. Nem hat különösebb meglepetésként, hogy saját lakosztályom ágyát és környékét leszámítva a legtöbb kapcsolatom két csoportba osztható be: hivatalos és ellenséges. Előbbi elég egyértelmű, azokat foglalja magában, akik a klub alkalmazottjainak mondhatják magukat, míg az utóbbi azokat, akik vagy szimplán azért utálnak, mert irigykednek arra, amit felépítettem, vagy azért, mert valamelyik hozzátartozójuk járt nálam. Bizonyos szempontból, mindkettő érthető, habár az utóbbi indoklás esetében fontos lenne hozzátenni, hogy tőlem mindenki elégedetten távozott. Mégis, általában rajtam csattan a perpatvarok ostora. Aligha mondhatnám, hogy ez meghat. Ahhoz, hogy a csattanás fájjon, érdekelnie is kellene, ami már hiányzik a képletből. Jelen eset annyiban más, hogy számítok a megvető reakcióra. Viszont az, ahonnan érkezik, már határozottan meglep. Alapvetően arra készültem, hogy Gabriel hangoztatja majd a nemtetszését, pedig, ha úgy vesszük, most jófiú voltam. Ki tudja, talán végre tököket növeszt magának és helyrebillenti a házasságát. Igaz, hazugság volna azt mondani, hogy miattuk csináltam. Teszek én magasról az ilyesmire.
- Mondtam én olyat, hogy közöm lenne? - kérdezem tőle felvont szemöldökkel, mint aki nem érti, miért rá dühös éppen. Közben pedig elrejtem magamban azt a tényt, hogy egy kicsit igenis érdekel, kivel bájolog. Miért érdekel? Erre a kérdésre már magam is nehezen válaszolnék, tekintve, hogy eddig még nem volt rá példa.
- Házas férfi, azért tettem, mert a felesége hisztis típus és nem hiányzik a nyakamra egy családi balhé. - végtére is ez nem hazugság, csupán arról van szó, hogy nem kötöm az orrára a teljes igazságot.
A jelek szerint nem is igazán volna rá szükség, figyelmemet ugyanis nem kerüli el, ahogyan a pultba kapaszkodik. Lerakom az eddig kezemben tartott poharat és közelebb lépve immáron felszabadult jobbomat dereka felett csúsztatom gyengéden a hátára, mintegy támaszt biztosítva neki ezzel. Nem tudom, mennyire akar ilyen állapotban ennyi ember között maradni, ezért közelebb hajolok hozzá, hogy a fülébe súghassak.
- Gyere velem! - a hangom általában utasító jellegű, magában hordozza az érzelmeket mellőző főnök attitűdjét, ám ezzel szemben most lágyabban formálom a szavakat. Szinte kérően, ami elég idegen tőlem.
Ha nem küld el a pokolba, ami ezen a helyen ironikus volna, a karomat tartom felé, hogy belém karolva kapaszkodhasson, és úgy vezetem a felfelé tartó lépcsőkhöz, ami a privát lakteremhez visz.
- Nálam ki tudod kicsit fújni magad. - teszem hozzá magyarázatképp, mielőtt még arra következtetne, hogy ki akarom használni a helyzetét.
- Ott is elhordhatsz szemét rohadéknak, ha akarsz. - jegyzem meg, az iménti felháborodására utalva, arra az esetre, ha esetleg folytatni szeretné. Elvégre, a vendégnek mindig igaza van.