– Ms Hardenbrook, válthatnánk pár szót?
Igyekszem normálisan viselkedni, nem eszelős módjára bámulni az előttem álló férfit, aki hetekig tudomást sem akart venni rólam, most meg a barátaim előtt kérdezi meg, hogy beszélnék-e vele, mert így nem tudok elmenekülni. Csak egy szavamba kerülne lebuktatni, sőt, még annyiba se, hiszen Malorie és Preston így is gyanakvó kíváncsisággal fürkészi az arcom, de inkább aprót biccentek, és utána indulok. Az irodájába megyünk, mondania sem kell, hogy tudjam, ismerem a járást. Annyiszor surrantam már be észrevétlenül, hogy csukott szemmel is betalálnék. Udvariasan előre enged, mikor odaérünk, és ahogy elmegyek mellette, megereszt egy cinkos mosolyt, amit nem viszonozok. Miután becsukódott mögöttünk az ajtó az asztalához lép, nekitámaszkodik, és széttárja a karjait. Értem a néma kérdést, de nem adom ilyen olcsón a válaszokat, szóval csak felvonom a szemöldököm.
– Nem veszed fel, ha hívlak – kezdi bevezetés nélkül.
– Nem.
– Miért nem?
– Azt hittem, elmondtam az okát.
– Ne már, Maya...– lép felém, én pedig a fejem ingatva térek ki az útjából, ami láthatóan meglepi. Néhány hosszú pillanatig csak mered rám, aztán megrázza a fejét. – Mi van veled?
– Rájöttem, hogy én irányítom a saját életemet. – Mivel Jared továbbra is értetlenül bámul, én pedig komolyan kezdek attól tartani, hogy zárlatot kapott az agya, felsóhajtok és kihúzom a széket az íróasztala mellett. – Láttalak a nejeddel.
Jared közbe akar vágni, de én gyorsan folytatom:
– Kézen fogva sétálgattatok, nevetett valamin, amit mondtál... és én csak... Úgy éreztem, hogy megfulladok. Először gyűlöltem, aztán gyűlöltelek, aztán magamat gyűlöltem... Butaságok jártak a fejemben, értéktelennek éreztem magam, kihasználhatónak – ami végül is igaz –, és eszembe jutott, hogy csinálok valamit... magammal, hogy végre rájöjjenek a körülöttem lévők, hogy nem csak egy játék vagyok, akit akkor lehet elővenni, ha kedvük van hozzá – nem akarom, hogy vádaskodónak tűnjenek a szavaim, mert eszemben sincs hibáztatni Jaredet bármi miatt is, de nem úgy fest, mint akit megrendített, amit hallot.
– Még mindig nem igazan értem...
– Tudom, hogy te nem hiszel a sorsban meg az ilyesmikben, de biztos vagyok benne, hogy valami csoda folytán lyukadtam ki pont... – a galériánál, teszem hozzá gondolatban – ott. És találtam valamit, ami – keresem a megfelelő szavakat, de kétlem, hogy meg tudnám fogalmazni úgy, hogy ne tűnjek ennél is őrültebbnek. –, ráébresztett arra, hogy nem élhetem így az életem. Nem okolhatok mindig másokat, nem gázolhatok át bárkin csak azért, mert "nekem rosszabb", nem függhetek ilyen szinten attól, hogy valaki figyeljen rám. Magammal kell foglalkoznom, de nem úgy, hogy közben önzőségből hibákat követek el.
– Hibákat? Például viszonyba keveredsz egy nős pasival?
Mégis csak érti.
– Például– bólintok. – Nem akarok ez lenni, nem akarok úgy élni, hogy csak ennyi vagyok, csak mert ez is több, mint a semmi.
– Értem.
Csend telepszik ránk, némán fürkészem a férfit, és várom, hogy mondjon valamit. Nem sürgetem. Végül – fogalmam sincs mennyivel később – bólint.
– Értem, Maya. Pokolian fogsz hiányozni, mert ha hiszed, ha nem, tényleg fontos vagy nekem, de ha tényleg erre van szükséged... – nem fejezi be, talán arra vár, hogy meggondolom majd magam, de én csak biccentek. – Azt azért megkérdezhetem, hogy pontosan mit is találtál, amitől így... megváltoztál?
Erre muszáj elmosolyodnom. Hogy mit találtam a galériában? Valakit, akinek még csak fogalma sincs róla, hogy mekkora hatással voltak rám a képei, valakit, aki tudtán kívül jobb emberré tett. Valakit, akinek hálás vagyok.