Az egyetemen tanítasz, de én nem járok az óráidra, így hivatalosan nem vagyok a diákod. Ez persze nem enyhítő körülmény, attól még pont elég rossz, ami köztünk történt, pláne, hogy házas vagy. Na, kitalálod? Ennél klisésebbek már nem is lehetnénk, komolyan.
Elveszett gólya voltam, te meg a kedves tanárbácsi, aki remek érzékkel szúrta ki azt a szerencsétlent a tömegben, aki egy kis szeretetért kuncsorgott egész életében. Vagyis majdnem. Amíg élt a nagyim nem voltam ennyire kétségbeesett, ha akkor találkozunk, biztosan zavart volna a bizalmaskodásod, de így még örültem is neki, hogy valaki ennyire a kedvemben akar járni. Azt nem tudom, hogy eltervezted-e az egészet, vagy tényleg csak kedves akartál lenni és áldozatául estél az érzéseidnek, de már nem is számít. Vége van. Szakítottam veled, mert rájöttem – egy kis segítséggel –, hogy mennyire rosszul látom magamat. Elsőre úgy tűnt, hogy elfogadod a dolgot, abban maradtunk, hogy tovább lépünk, de néhány napja megint elkezdtél keresni. Nem tudom, talán a házasságoddal van baj, vagy csak egyszerűen képtelen vagy elviselni, hogy dobtalak, talán komolyan éreztél irántam valamit és most vissza akarsz kapni, vagy egyszerűen csak pszihopata vagy... Ezt már döntsd el te. Szeretném, ha nem engednél el ilyen könnyen, ha megbonyolítanád az életem.